Liebhardt Mila 1945 január elején indult el húga után Kál-Kápolnára a második transzportra önként jelentkezve. Húga, Ottilia még fiatal volt, őt a bevagonírozás előtti kihallgatásról hazaengedték. Mila egy évet volt a Szovjetunióban, kényszermunkatáborban ahonnan 1945 karácsonyán, súlyos betegen tért haza. 1946. január 2-án halt meg otthonában.
Kál-kápolnáról az alábbi levelet írta haza, amely az idei megemlékezés alkalmából hangzott el a kismarosi templomban.
Kedves Szüleim!
1945. január 10.
Négynapi fáradt vándorlás után végre megérkeztünk Kál-Kápolnára, ahol külön választottak a férfiaktól és gyűjtőbe helyeztek el. Sok lány van itt együtt. Mi a szendehelyiekkel vagyunk, de vannak még vecsésiek, üllőiek is. Itt elég jó helyünk van, meleg szobában fekszünk szalmán. Minden nap krumplit főzünk, az van még a gazdának, ahol lakunk. Ma gulyáslevest kaptunk vacsorára. Láthatjátok, hogy még nem halunk éhen.
Vigyáznak ránk az orosz katonák, hogy ismerőssel ne tudjunk beszélni. Mi azért kifogunk rajtuk mert piros szalagos emberekkel levelet küldünk egymásnak. A szemben lévő házban vannak a kismarosi férfiak, a többi lányok a harmadik szomszédban vannak, mi öten külön vagyunk. Ma voltunk kihallgatáson és Magyar sváboknak írtak be minket. Az a mi bűnünk, hogy svábok vagyunk, azért kellett nekünk ide jönni. Az Ottillal háromszor találkoztam. Lehet, hogy neki sikerül hazamenni, mert még fiatal. Őnekik is jó helyük van.
Csak ne kellene Ukrajnába menni, mert az nagyon nehéz lesz, ha el kell hagyni Magyarországot. Kedves szüleim nagyon kérlek, sokat imádkozzatok értünk, mert a jóisten tud segíteni. Még arra kérlek benneteket, vigyázzatok magatokra, ne sírjatok, hanem imádkozzatok, hogy viszontláthassuk egymást. (…)
A jó Isten óvjon meg minden bajtól mindannyiótokat viszontlátásig csókol
Mila
Fotók: Aradi Szilveszter
