Huszonöt esztendős a Kismarosi Ciszterci Orvosi Rendelő. Ez alkalommal Dr. Horváth Olgával, a Ciszterci Nővérek Monostorának apátnőjével beszélgettünk, aki hangsúlyozta: a rendelőt a kismarosiak jósága hívta életre.
– Hogyan indult a ciszterci nővérek jelenléte a faluban?
– 1970-ben, amikor még illegalitásban volt a szerzetesi élet és veszélyeztetett a kereszténység, sikerült vásárolnunk itt, az Öregszőlőben egy telket. Innen jártunk le a boltba, és a szentmisékre, amelyeket Major Sanyi bácsi tartott a templomban. Nem viselhettünk szerzetesi ruhát, a külsőt illetően inkább laikusoknak tűnhettünk, nővéreknek kevésbé. A falu lakói tudták, hogy „valami van” itt fönt, a domboldalon, de nagyon jó szívvel, jó szándékkal soha fel nem adtak bennünket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy elfogadó, betakaró szeretettel voltak irántunk.
– A tanácsházáról sem néztek gyanakvó szemmel?
– Lehet, hogy néztek, de nem ellenségeskedtek. Ezt azért kell kiemelnem, mert a mi közösségünk az üldöztetés alatt, 1955-ben született, és ahogy növekedett a létszám, az állami hatóságok egyre kevésbé nézték jó szemmel, majd 1961-ben a nyolc örökfogadalmas nővér közül négyet, köztük az elöljárót, valamint Lénárd Ödönt, a gyóntató atyánkat letartóztatták.
– Mivel vádolták a nővéreket?
– Államellenes összeesküvéssel. A kint maradt nővérektől elvették lakást, a munkahelyükről, az egyetemről kitették őket, így megtapasztalták, milyen a budapesti éjszakát az utcán tölteni. Mivel a szerzetes létéhez hozzátartozik az engedelmesség, ezért még a letartóztatás éjszakáján a kinn maradt négy örökfogadalmas nővérből a huszonhárom éves Mónikát megválasztották elöljárónak. Az ő feladata lett a kint lévők bátorítása, a börtönben lévők támogatása, a közösség egységének a megőrzése.
– Mennyire lehetett érintkezni a börtönben lévőkkel?
– Havonta egy levelet és félévente egy csomagot küldhettek, és szintén félévente volt lehetőség látogatásra. Hogy csak négyet zártak be a nyolcból, tudatos döntés lehetett: a cél a közösség bizonytalanságban tartása, szétoszlatása. Akkoriban az állampárt részéről az egész egyházzal szemben ez a magatartás volt jellemző. Mónika feljegyzéseiből kiderül, hogy a leginkább azért imádkozott, hogy a letartóztatottak egészségesek maradjanak, és ha lehet, amnesztiával mihamarabb szabaduljanak. Végül fölajánlotta az életét is értük, amelyet az Úristen elfogadott: 1962. december 13-án, 25 évesen májgyulladásban meghalt, majd 1963. március 21-én, Mónika születésnapján, Szent Benedek (akinek a regulája szerint élünk) ünnepén mindenki amnesztiával szabadult. Ez azt jelentette számunkra, hogy Isten minden imát meghallgat és odafigyel az ember felajánlásaira, mert pontosan az történt, amit Krisztus tett értünk: megváltott minket a bűn rabságából a saját élete árán, itt pedig Mónika kiváltotta a többieket a rabságból szintén az élete által. Aztán 1966-ban történt egy második letartóztatás is. Akkor sem vitték el az egész közösséget, csak két nővért. A kihallgatások után nem sokkal az egyik nővért haza engedték, az elöljáró azonban csak 1969-ben szabadult.
– A vád ugyanaz volt?
– Ugyanaz. Az egész per alatt egyetlen egy kérdést tettek fel: mi változott a legutóbbi börtönbüntetés óta? Mondták, hogy semmi. Ez elég indok volt arra, hogy bezárják őket. Nagy ajándéknak bizonyult, hogy 1970-ben – Major Sanyi bácsi segítségével – a nővérek vásárolhattak Kismaroson egy üres telket. Szükségük volt egy helyre, ahol regenerálódhattak. A falu pedig befogadott, nem adott fel, nem jelentett fel minket.
– Hiszen alapvetően keresztény közösség élt itt Kismaroson.
– Így van. Ezt az irántunk tanúsított jóságot szerettük volna megköszönni a falunak, ezért jött létre az orvosi rendelő. Amikor 1989-ben megérkezett a fordulat, sok külföldi segítséget kaptunk, hiszen nemzetközi rend vagyunk. A segítség révén 1989-től 1999-ig építettük fel a most látható monostort a templommal együtt, miközben azt is megfogalmaztuk, hogy szeretnénk megköszönni a falu jóságát és befogadó, betakaró szeretetét. A monostorhoz tartoznak laikusok is, akik a miénkkel azonos szellemiségben próbálják élni az életüket. Ilyen Fejérdy Gábor doktor, aki ortopéd szakorvos, baleseti sebész, valamint a felesége, Jutka, aki pedig biológia, testnevelés, gyógytestnevelés és hittan szakos tanár. Általuk jöhetett létre az alapítvány, illetve a rendelő, amely itt a környéken hiánypótló. A szerzetesek és a világban élő keresztények között ilyen jellegű összefogás már a középkortól jellemző volt a ciszterci monostorok életére.
– A rendelő, ha jól emlékszem, egy ideig a régi posta helyén működött.
– Így van. Még előtte, 1991-től 1993-ig Márkos Gabriella doktornő fogadott be a rendelőjébe. Ezután kerültünk az egykori posta épületébe, ahol akkor még ott lakott Ilonka néni is. Jelenlegi, végleges helyét a korábban motelként működő épületben találtuk meg: épp egy vendéget vittünk a vonathoz, amikor kitették az „eladó” táblát. Jelentős anyagi segítséggel meg tudtuk vásárolni, de éveken keresztül semmit sem tudtunk kezdeni vele, mert nem akadt rá pénzünk. Hogy egy orvosi rendelőnek ez a legjobb hely, abban biztosak voltunk, hiszen a falu közepén áll, közel a vasútállomáshoz és a főúthoz.
– Hogyan sikerült aztán felújítani, átalakítani az épületet?
– Ezt végül szintén a gondviselésnek köszönhettük. Kismaros pályázatot nyújtott be a faluközpont fejlesztésére, és mivel a felújítandó létesítményekre szánt összeg nem érte el a kapható minimum összeget, megkerestek minket. Hatalmas nagy ajándéknak gondolom, hiszen egymás nélkül nem tudtunk volna pályázni: megint megmutatkozott az összefogás ereje. A rendelő épületének történelmi vonatkozása is van: a rendelő szomszédságában, a Müller-féle házban gyűjtötték össze 1945-ben a málenkíj robotra elhurcoltakat, az épületen elhelyezett tábla az ő neveiket viseli. Számunkra ez azt jelenti, hogy a történelem sebeinek gyógyításához valamelyest mi is hozzájárulunk. Ezek az egymásra fűzött események mutatják meg, hogy nincsenek véletlenek: ez egy út.
– Hányan teljesítenek szolgálatot jelenleg?
– Fejérdy Gábor doktor, öt gyógytornász, (közülük ketten éppen gyesen tartózkodnak), egy radiológus doktornő, két fizikoterápiás szakember, két recepciós, egy tisztasági felelős és egy sofőr. A mi léptékünkhöz képest ez soknak számít.
– Fejlesztésre, bővítésre van esély?
– Megfordult a fejünkben egy ambulanter műtő lehetősége, de egyelőre nincs rá anyagi keretünk. Hely volna, hiszen az udvar felé tudnánk terjeszkedni.
– Mi tartja életben az intézményt?
– Állami támogatást az egészségbiztosítási pénztáron keresztül nem kapunk. Többször beadtunk kérelmet az OEP-hez, hogy a TB támogassa a kezeléseket, de pénzhiány miatt nem tudtak befogadni. Így alakult ki, hogy kizárólag az alapítványon, az emberek jóságán keresztül tartjuk fenn. Az emberek megtapasztalják a jót, ezért támogatják azt. A megtapasztalt jó pedig ismét jóságot szül, ez az igazi eredmény. A rendelő létrejöttének huszonötödik évfordulóján elmondtam egy kis történetet, mely szerint Indiában, egy folyó partján egy szerzetes imádkozik. Amikor kinyitja a szemét, látja, hogy egy skorpió a hátán fekve szenved, nem tud megfordulni. A szerzetes odamegy, megfordítja, erre a skorpió megmarja. Emez visszamegy, és tovább imádkozik. Amikor ismét kinyitja a szemét, látja, hogy kicsit messzebb ugyan, de megint hátán vergődik a skorpió. A szerzetes ismét odamegy, megfordítja, ám az állat pedig újra megmarja. Az egésznek szemtanúja egy földműves, aki, miután látja, hogy harmadszor is megtörténik ugyanez és a szerzetes szeme már könnybe lábad a fájdalomtól, megkérdi: – Miért segítesz neki? Nem látod, hogy mindig megmar ez az állat? A szerzetes erre azt feleli: – Az ő természete az, hogy marjon, az enyém pedig, hogy szeressek és irgalmazzak.
Ezt csak azért mondom, mert azt a jót, amit Isten belénk oltott, ha továbbadjuk, még ha marást is kapunk néha, biztos, hogy az emberekből végül valami újabb jót hoz ki. Ez a mi szolidaritásunk alapja. Ami jót Kismarostól megelőlegezve kaptunk, továbbgyűrűzik, mint az apró hullámok, amikor a vízbe egy követ beleejtünk.
Révuti Norbert